HEINRICH HEINE
LORELEY
Nem értem, a dal mit idéz föl, s hogy oly bús mért vagyok: egy régi, régi regétől nem szabadulhatok.
Már hűvös az este; a Rajna nyugodtan folydogál; a hegycsúcs sugarasra gyúlt alkonypírban áll.
Ott fenn ül – ékszere csillog – a leggyönyörűbb leány; aranyhaja messzire villog aranyfésűje nyomán.
Aranyban aranylik a fésű, s közben a lány dalol; hatalmas zengedezésű varázs kél ajkairól.
A hajósnak a kis ladikban szive fáj, majd meghasad; nem le, hol a zátony, a szirt van – fel néz, fel a csúcsra csak!
Végűl ladikot s ladikost a mélységbe sodorja az ár… S hogy ez így lett, ő okozta dalával, a Loreley.
|